Katasztrófa Palesztinában

75 év hallgatás után végre beszél róla a világ

szöveg: Nagy M. Boldizsár

Roma és meleg emberként úgy érzem, nem hallgathatok arról, ami Gázában zajlik. A roma őseink és LMBTQ+ testvéreink nem azért haltak meg a zsidókkal és más áldozatokkal együtt a holokauszt során, hogy mi most hallgassunk, amikor a világban valahol etnikai tisztogatásra kerül sor – pláne, ha olyan embereket mészárolnak le, akiknek nincs semmi érdekképviselete. Kiírtott őseink öröksége azt diktálja, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy soha többé ne történhessen az meg senkivel, ami velük megtörtént.

Október 7. után a világ már sosem lesz olyan, mint azelőtt. És nem azért, mert annyira megrázott mindenkit a rengeteg erőszak. Hanem azért, mert az erős háborús propaganda ellenére egyre több ember számára válik világossá, mi zajlik valójában Izrael elhúzott függönyei mögött.

Történészek, akadémikusok, írók, emberi jogi világszervezetek, az ENSZ munkatársai beszélnek róla évtizedek óta, mégsem figyelt rájuk senki. Több száz tudományos könyv jelent meg a témában, évek óta zajlanak a tüntetések világszerte, rengeteg sztár beszél róla, de hiába van előttünk minden számadat és rémisztő kifejezés, a hatalmas információs zajban az emberek ingerküszöbét nem sikerült elérni. A nyugati fősodrú média minimalizálja az Izraelben történő események jelentőségét, a nyugati kormányok vezetői pedig nem beszélnek arról, mi történik a palesztin emberekkel. Több mint hetven éve minden egyes amerikai elnök elmondta szóról szóra ugyanazt: „feltétel nélkül támogatjuk Izraelt.” És nem csak szavakkal teszik: hanem évi 3,8 milliárd dolláros katonai segéllyel is.

Idén áprilisban, Izrael állam megalapításának 75. évfordulója alkalmából Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ünnepi beszédében a Közel-Kelet csodájának nevezte az országot, egy vibráló demokráciának, ahol egy gyönyörű álom valósult meg. Hozzátette: Európa mindig Izrael barátja és szövetségese lesz, hiszen „több közös van bennünk, mint azt a földrajz sugallná: közös a kultúránk, közösek az értékeink.” Az október óta zajló események tükrében ez a beszéd különösen nagy jelentőséggel bír, mert rávilágít arra, miért támogatják a kapitalista nagyhatalmak Izraelt, miközben mi, egyszerű állampolgárok csak annyit tudunk a palesztin emberekről a médián keresztül, hogy mind potenciális terroristák, a vezetőik pedig elvakult tömeggyilkosok, akik bonyolult vallási konfliktusban állnak a zsidókkal. A valóság nagyon távol áll ettől.

Izrael minden, csak nem demokrácia

Az egyszerű tények, röviden: Izraelt európai telepesek hozták létre etnikai tisztogatás árán 75 évvel ezelőtt Palesztina területén, a megmaradt őslakosságot a mai napig katonai megszállás alatt tartva. Izrael egy telepes gyarmat, ami definíció szerint azt jelenti, hogy az állam a terület feletti abszolút ellenőrzésre törekszik, aminek egyetlen eszköze, hogy lecserélje a lakosságot, azaz az őslakosokat eltüntesse és a telepes lakosság tagjaival helyettesítse. 

Az ilyen gyarmati formának az ideológiai hátterét jellemzően rasszista propaganda teszi igazolttá, ahogy ez az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália megalapítása esetében is történt. Izrael genocídiumot igazoló rasszista ideológiája a cionizmus, ami a 19. század végén született nacionalista mozgalom eszmerendszere, fő állítása pedig az, hogy a világ valamennyi zsidó származású emberének joga van Zionban, azaz Izraelben élni és onnan minden más etnikumú személyt eltüntetni, bármilyen eszközzel. 

Izrael egyúttal apartheid állam is, hiszen történelme során valamennyi kormány a faji elkülönítés és jogi megkülönböztetés politikáját alkalmazta, azaz az egyik, felsőbbrendűnek tekintett etnikum a jogaitól megfosztott, alsóbbrendű etnikum felett uralkodik. 

Az antiszemitizmus és a cionizmus találkozása

A gyarmatosítást megelőzően Palesztinában évszázadokon át békésen éltek a keresztények, zsidók, muszlimok és ateisták az oszmán birodalom részeként. Ahogy megjelentek a területen a 20. század elején az első olyan európai cionisták, akik nem menekültként definiálták magukat, hanem a terület jogos tulajdonosaiként, fokozatosan mérgesedett el a helyzet. A cionistáknak esze ágában nem volt beilleszkedni az őslakosok társadalmába, épp ellenkezőleg: magukénak akarták a földet, és meg akartak szabadulni az ott élőktől.

A gyarmatosítást tervező cionisták befolyásos támogatókkal rendelkeztek Európában, így miután az első világháborút követően az oszmán birodalom megszűnt és Palesztina brit mandátumterületté vált, a cionista mozgalom nyomására az Egyesült Királyság kiadta a hírhedt 1917-es Balfour-nyilatkozatot. A dokumentum kimondta: Palesztinát ezentúl a zsidó nép nemzeti otthonának kell tekinteni. Európa boldog volt, hogy a zsidók útra kelnek, mivel a cionizmus ideológiája jól rímelt arra a faji alapú antiszemitizmusra, ami a holokausztot megelőzően kifejezetten elterjedt volt. 

A második világháború végeztével az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kezdeményezésére az ENSZ Közgyűlése egy olyan határozatot fogadott el, amely Palesztinát két államra osztotta fel: egy zsidó meg egy palesztin államra, és az arab világ tiltakozása ellenére 1948-ban kinyilvánították az új állam, Izrael függetlenségét. A kétállami megoldás egyetlen napig sem működött.

A cionista milíciák már 1948-ban brutális támadásokat indítottak a palesztinoknak ítélt területek ellen. Ez az esemény volt a nakba (az arab szó jelentése: katasztrófa), ami során 531 palesztin várost és falvat pusztítottak el, és 15.000 fegyvertelen palesztin civilt öltek meg. A nakba a mai napig zajlik, október 7 előtt 700.000 – 1.000.000 embert űztek el az otthonaikból, azóta pedig további 1,8 millió gázai palesztin vált menekültté. 2023 előtt 73.000 őslakost mészároltak le, miközben Izraelbe folyamatosan érkeznek zsidó származású telepesek szerte a világból, az elmúlt 75 év során 3 millióan. Nem csak a hivatalosan Izrael államnak ítélt területekre, hanem az eredetileg palesztinoknak ítélt településekre is Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben.

Semmilyen nemzetközi törvény és határozat nem változtathat Izrael politikáján. Az ENSZ Közgyűlése 1948-ban felszólította arra Izraelt, hogy a menekülteket vissza kell engedniük az otthonukba és kártérítést kell fizetni számukra, a genfi egyezmény pedig tiltja a megszállt területek gyarmatosítását. Izrael évtizedek óta bombáz gázai iskolákat, mecseteket, kórházakat megszegve számtalan háborús törvényt – szintén következmények nélkül.

Noam Chomsky filozófus több írásában és beszédében rámutatott: azért támogatja oly sok nyugati állam Izrael programját, mert ugyanazt a modellt követik. Félelmük, hogy egyszer tétje lesz annak a kérdésnek: miért normalizálja kultúránk a „civilizált” nemzetek által vezetett telepes gyarmatosítást, és miért dehumanizálja az őslakosságot, akik a nyersanyagokban gazdag, „fejletlen” gyarmatokon élnek? 

A törvény felett állók és a jogaiktól megfosztottak

A világ alig tud valamit a média által „potenciális terroristákként” ábrázolt palesztinokról.  Például azt sem, hogy nem szerezhetnek teljes jogú állampolgárságot: a legjobb esetben rezidensként vannak nyilvántartva, amely státusz feltételes és bármikor visszavonható. De a Negev-sivatag 35, illegálisként számontartott településein élő 90 ezer palesztin embernek még rezidens igazolványa sincs, ők törvény szerint jogtalanul élnek a saját otthonukban, ahonnan bármikor kitehetik őket és nem jogosultak olyan alapvető ellátásokra sem, mint az áram, a víz, a közút, a csatornarendszer, elköltözésre pedig – papírok híján – nem kapnak engedélyt.

1967 óta kormányrendelet tiltja, hogy a palesztin emberek bármilyen formában kifejezzék a kormánnyal szembeni kritikájukat. Ha valakit „ellenséges propaganda és uszítás” vádja ér, azonnal, vádemelés és tárgyalás nélkül börtönbe kerülhet, mint „terrorista”. Akkor is, ha kiskorú – Izraelben ugyanis évente átlagosan hétszáz gyereket tartóztatnak le, 12 éves kortól. A Save the Children gyermekjogi világszervezet jelentése szerint e kiskorúak ugyanolyan kínzásoknak vannak kitéve a fogva tartásuk során, mint a felnőttek: 86%-ukat megverik, 42%-uk tartósan megsérül és sok, korábban fogvatartott kiskorú számol be szexuális bántalmazásról. Látogatókat nem fogadhatnak, a saját szüleiket sem. Ez a gyakorlat példátlan az egész világon, és 2017-ben az Amnesty megállapította: „ezen létesítmények működése jogellenes és kegyetlen”, azonnal fel kell őket számolni. Nem történt semmi.

Ciszjordánia területét egy palesztin kizárólag állami engedéllyel hagyhatja el, amit nagyon kevesek kapnak meg. A terület 60%-át kitevő, úgynevezett C-zónában élőknek nincs joga építkezni sem, szemben a zsidó származású telepesekkel, akik korlátlan számban foglalhatnak el lakott épületeket és telkeket. Külföldön élő palesztin menekültek nem hogy letelepedési engedélyt nem kaphatnak, de az itt maradt családtagjaikat sem látogathatják meg. Még azzal sem változtathatnak e jogi státuszukon, ha házasságot kötnek egy izraelivel. Ellenben minden külföldön élő zsidó szabadon bejárhatja Izraelt és Ciszjordániát, oda is költözhet, és automatikusan állampolgárságot kap.

Gáza e pokol legmélyebb bugyra. A világ valaha volt legnagyobb koncentrációs tábora, ahogy Norman Finkelstein, zsidó származású amerikai akadémikus fogalmazott. Máté Gábor, a szintén zsidó származású orvos és holokauszt-túlélő egy interjúban azt mondta: sehol nem látott még annyi borzalmat, mint Gázában. Beszámolója szerint kéthetes ott tartózkodása alatt minden nap zokogott. Gáza egy mindössze 40 km hosszú és 8 km széles övezet, a világ egyik legsűrűbben lakott területe, 2,1 millió lakosának fele gyerek. Az itt élők 70%-a palesztin menekült vagy azoknak a leszármazottja, akiket az 1948-as nakba után kényszerítettek ide. Aki ide került és itt született, soha nem hagyhatja el a térséget, ezért is nevezi a Human Rights Watch a világ legnagyobb szabadtéri börtönének. Gáza 2007 óta teljes blokád alatt van, azaz Izrael szabja meg, mi mehet be az övezetbe és mi jöhet ki onnan. Gyakran csak minimális élelmiszer és egészségügyi felszerelés jut be. Gázában évek óta megszokott gyakorlat, hogy Izrael megvonja az áramszolgáltatást, a szennyvízhálózat pedig a 2008 óta tartó bombázások miatt úgy megrongálódott, hogy Gáza ivóvízének ma 97%-a szennyezett. A blokád azt is jelenti, hogy a gázaiak csak állami engedéllyel mehetnek át izraeli kórházakba – azaz gyakorlatilag soha. A Save the Children beszámolója szerint csak idén, január és június között közel 400 olyan kérelmet utasított vissza a kormány, ami súlyos beteg gyerekeket érintett. A helyi egészségügy katasztrofális állapotban van, ahogy a gazdaság is. A fiatal felnőtt lakosság 80%-a munkanélküli és az ENSZ jelentése szerint a lakosság 80%-a éhen halna a rendszeres nemzetközi segélyek nélkül. A világszervezet idén, még az október 7-i támadást megelőzően, kiadott egy nyilatkozatot, amiben leszögezték: valamit tenni kell, mert a humanitárius helyzet „pusztító”.  

A szabadsághoz vezető út

Ilyen körülmények között jött létre az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamász) 1987-ben azzal a céllal, hogy felkeljen a megszálló Izrael ellen és visszaszerezze a palesztin területeket az 1967-es államhatárok szerint. Ezt a célt az izraeli katonák, telepesek és civilek elleni támadásokkal próbálják elérni. Az október 7-i támadásukkal kapcsolatban, amely során több mint 1400 izraeli civilt gyilkoltak meg a gázai övezet közelében, az izraeli újságíró, Amira Haas, aki 30 éven át készített riportokat Ciszjordániában, így fogalmazott: „amin az izraeliek mennek keresztül, az pontosan megegyezik azzal, amin a palesztin emberek mennek keresztül évtizedek óta.”

A Hamász tetteit és nézeteit természetesen el lehet ítélni, pláne a távolból, érintettség híján, de ahogy Norman Finkelstein akadémikus rámutat: nehéz azt elvárni egy koncentrációs táborban felnőtt embertől, hogy ne harcoljon a szabadságáért, akár az élete kockáztatása árán is, vagy hogy ne őrüljön meg a reménytelenségtől, a feldolgozhatatlan traumáktól és attól, hogy a gázaiak segélykiáltásaira a világról évtizedek óta nem érkezik választ. A tragikus az, hogy senki nincs az országon belül, aki megfelelően képviselné a palesztin emberek érdekeit. A Ciszjordániában kormányzó, mérsékelt Fatah alacsony támogatottsággal rendelkezik a palesztinok körében, mert a párt kellemes viszonyt tart fenn az izraeli kormánnyal, normalizálva a status quót.

Sok politikai elemző szerint a palesztin embereken egyedül a nemzetközi közösség segíthet. Amire most van a legégetőbb szükség, ugyanis Izrael több alkalommal félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy az október 7-i mészárlás „megtorlásaként” Gázában befejezik azt, amit a nakbával elkezdtek. Nyílt népirtás zajlik, ahogy azt az ENSZ egyik szakértője megfogalmazta még november elején, és a legtöbb áldozat gyerek és nő. Néhány ország már bevezetett gazdasági szankciókat Izrael ellen és megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot, valamint a Nemzetközi Büntetőbíróság elkezdett foglalkozni az Izrael által elkövetett háborús bűncselekmények vizsgálatával. Izraelt hevesen kritizálja több kormány, zömükben a globális dél országai, a gyarmatosítás és népirtás korábbi áldozatai. Az ENSZ és az EU több munkatársa tiltakozik Izrael feltétlen támogatása ellen. Több nagy befolyással rendelkező értelmiségi, sztár, aktivista és influenszer emeli fel a hangját a palesztin emberekért, köztük megannyi zsidó. A videók, képek, cikkek és infografikák pedig megállíthatatlanul terjednek a közösségi oldalakon, politikusok pedig szeretnék teljesen betiltani a TikTokot, mert a Z-generációsok ötvenszer annyi Palesztin-párti videót készítenek, mint Izrael-pártit. A statisztikák aggasztják a hatalmon lévőket: az NBC News felmérése szerint a 34 alatti amerikai demokraták 70%-a elítéli Joe Bident amiatt, hogy az Izraelt támogatja. A palesztinok történelmével kapcsolatos több éves könyvek most az eladási listák élén szerepelnek, bizonyítva, hogy az emberek kíváncsiak lettek az eddig elhallgatott narratívára. 

Ez a tudás már nem szuszakolható vissza Pandóra szelencéjébe, és az izraeli cionizmus hosszú távon elveszíti a PR-háborút. A mai fiatal generáció általánosságban kiábrándult a patriarchális-kapitalista rendszerből és a népszerű emberi jogi mozgalmak megtanították nekik, hogyan működik az intézményes elnyomás, az állami erőszak és a telepes gyarmatosítás. A palesztin szolidaritási felvonulások százezreket mozgatnak meg világszerte, és az emberek változást akarnak, legyen szó bármilyen témáról, ami az igazságosságot, az egyenlőséget és a szabadságot érinti. És ez reményre ad okot annak a közel 8 millió palesztin embernek is, akik itt élnek közöttünk, szerte a világban, diaszpórában, és szeretnének egyszer haza menni.

Izraeli vezetők mondták – akkor és most

Ha a politikusok és katonai vezetők nyilatkozatait nézzük, láthatjuk, hogy a szélsőséges nacionalizmus tekintetében október 7. egyáltalán nem volt vízválasztó.

David Ben Gurion, korábbi miniszterelnök: „Ki kell irtanunk az arabokat és el kell vennünk a földjüket.” (1937)

Menachem Begin, korábbi miniszterelnök: „A palesztinok két lábon járó szörnyetegek.” (1982)

Naftali Bennett, korábbi miniszterelnök: „Sok arabot öltem életem során – és ezzel semmi probléma nincs.” (2013)

Ayelet Shaked, belügyminiszter: „A palesztin nőket kéne elsőként megölni, hogy ne szülhessenek több kis kígyót.” (2014)

Avigdor Lieberman, pénzügyminiszter: „Azok a palesztin állampolgárok, akik Izraelt támogatják, mindent megérdemelnek, de akik ellenkeznek velünk, azoknak baltával kell levágni a fejét.” (2015)

Nyilatkozatok 2023. október 7 után:

Benjamin Netanjahu, miniszterelnök: „Gázát porrá fogjuk rombolni.”

Isaac Herzog, államelnök: „Gázában nincsenek ártatlan civilek.”

Ghassan Alian, vezérőrnagy: „Ezek állatszerű emberek, és úgy is kell bánni velük.”

Ariel Kallner, a Knesszet tagja: „Most már csak egy cél van: a nakba. Egy nakba, amihez képest az 1948-as nakba semmi nem volt.”

Ezra Yachin, veterán alezredes: „Nyírjátok ki az összeset, az anyákat és a gyerekeket is! Egy vadállatot se hagyjatok életben!”