Öngyűlölet, asszimiláció iránti vágy és internalizált rasszizmus

Joci a 2021 februári Ame Panzh kisebbségi lét pszichológiájára fókuszáló adásában:

Egy kisebbségi lét elkerülhetetlen velejárója, hogy az egyénnek  lehetetlen a többség hozzá fűződő viszonyától teljesen függetlenül határoznia meg önmagát. A roma identitásom ha úgy tetszik többségi emberek véleményéből is épült, bár ezeket – főleg ha negatív – akkor le is lehet nagy munkával bontani is akár és új téglákat építeni. De mi történik akkor, ha ezeket az elemeket önmagamra nem vonatkoztatom, de saját közösségemet ezekből építem fel és ezeken keresztül szemlélem őket?

Engem kifejezetten foglalkoztat az a jelenség, amit Amerikában a fekete Trumpisták produkálnak, a rendszerszintű rasszizmus teljes tagadása és azok a lelki folyamatok amik emögött húzódnak meg. Azért is ennyire érdekes, mert nem egy elszigetelt jelenségről van szó, a magyarországi többség – roma viszonyban is jelen van ez, és a mi politikai rendszerünk is kitermeli ezeket a közéleti figurákat, akik a romák mulasztását hangsúlyozzák és a többség elutasítását nem ismerik el, vagy jelentéktelennek állítják azt be. 

Mi vezet odáig, hogy egy fekete nő, mint mondjuk Candice Owen az első percben anélkül, hogy a médiából érkező rövid híreken kívül nagyobb rálátása lenne egy-egy ügyre, azonnal az első percekben védelmére kell a fehér rendőröknek, akik igazoltatás során fegyvertelen feketéket végeznek ki. Hogyan jutnak el odáig roma véleményformálók, hogy egy gyilkosság esetén azonnal bocsánatot kérjenek a romák nevében anélkül, hogy az elkövetőről bármilyen adattal is rendelkeznének?

Erős kifejezés -e ezekben az esetekben ha azt mondjuk, hogy öngyűlölettel állunk szemben? Egyáltalán pontos-e? Ők biztos azt mondanák, hogy dehogy gyűlölöm magam, vagy a cigányságom. Beszélem a nyelvet és ápolom a kultúránkat. Csak én máshogy látom a romák szerepét a társadalomban mint te. 

A napokban került a kezem közé egy felvétel, aminek minden perce dühítő volt, de nem bánom azt a másfél órát az életemből, amit erre szántam, ugyanis tanulságos volt, két szinte azonos véleménnyel bíró roma véleményformálóval beszélgettek jobboldali újságírók a romák helyzetéről. Nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy bár a beszélgetés résztevői tabudöntögető, tiszta beszédnek próbálták mindvégig aposztrofálni a műsort, de azért a tanácskozásnak volt egy határvonala, mégpedig az, hogy a kormány roma politkájáról kizárólag csak elismerően lehetett megnyílvánulni, Pártállami bátor diskurálás  volt ez.

Az egyik szereplő folyamatosan túlkompenzált és több ízben a jobboldali fehér riporternek kellett a rendkívül kínos megszólalásait félbeszakítania és győzködnie arról a roma interjú alanyt, hogy azért a szegregáció nem a legjobb állapot. 

Ami nekem szemfelnyitó volt és ahhoz vezetett, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a jelenség megértéséhez az a következő volt: A roma beszélgető alany kinézett a közönségre és ironikusan úgy fogalmazott, hogy “ ha én a bal liberálisokra hallgatnék akkor nem jöttem volna ide erre a beszélgetésre, mert itt fasiszták vannak. De én bejöttem ezen az ajtón, beszélgetek és nem láttam volna, hogy engem itt bárki deportálni akart volna. “ Majd elmosolyodik és abban a mosolyban van egy befogadás utáni vágy, ami szívfacsaró.

De ez értette meg velem, hogy ezt tényleg nem lehet öngyűlölettel leírni, ez inkább egy asszimiláció utáni vágy. Akkor is ha romának definiálja magát, és annak ellenére, hogy külső megjelenése sem engedi, hogy fehérnek lássák mások, de mentálisan ő már rácsatlakozott a többséghez. Velük van. Fals de érezheti azt, hogy biztonságban van. Nem bántják őt azok sem akik negativ véleménnyel vannak a romákról ugye, ő maga állapította meg. Miért is bántanák őt, hiszen erősebb kritikát mutat sajátjai felé, mint ők maguk.