in ,

Judit Párpercesek – A szervezet arca

A kommunikáció számít. A reprezentáció számít, de mi történik akkor, ha a piaci szférából kapnak tanácsot a civil szervezetek ezen a téren?

Egyre több kezdeményezés jön a piaci, céges világból, hol bankoktól, hol vállalatoktól, ami a civil szervezetek megsegítésére irányul. Ezek az inkubátor programok sok szempontból nagyon hasznosak, megtanítják a civil szervezeteket piaci szemmel látni a szolgáltatásaikat, illetve értékesíteni azokat társadalmi vállalkozás formájában. Így a civil szervezetek függetleníteni tudják magukat a folyamatos pályázatok okozta véget nem érő bizonytalanságtól és kiszolgáltatottságtól. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy kis hátulütője mégis van ezeknek a programoknak. Ez pedig főkép a kommunikációra vonatkozik.

A piaci, céges kommunikáció teljesen különbözik a civil szervezetitől. A civil szervezetek többsége emberekkel, szenzitív közösségekkel dolgoznak, akiknek a reprezentációja, megítélése nagy mértékben függ a szervezetek kommunikációjának milyenségétől. Ennek ellenére a piaci, céges kommunikációs szakértők tanácsaik során ezt a tényezőt sok esetben kihagyják a képletből. Viszont nagyon fontos, hogy nem lehet egy az egyben átvenni és adaptálni módszereket, megoldásokat, mert alapjaiban nagyon más felállásról van szó.

A legtöbb ilyen kommunikációs tanács  azt diktálja, hogy a szervezetek vezetőjének kell a szervezet arcának lennie. A brandépítés (márkaépítés) egy bevált módszer, viszont egy civil szervezetnél egészen más hatásokat is előhoz. A „te legyél a szervezet arca” tanács self-brandinggé, azaz énmárka építéssé alakul át, ami olyan hierarchikus, egyszemélyes, én-központú, autoriter szervezetek létrejöttéhez vezethet, amelynek vezetője egyszemélyben nem csak a szervezet munkáját, de célcsoportjukat is reprezentálja és kommunikálja. Legyen ez bármilyen célcsoport: a roma közösség, fogyatékkal élők, hajléktalanok, LMBTQ vagy mélyszegénységben élők. Félreértés ne essék, egy szervezetnek is szüksége van képviselőKre (többesszámban), de ideje bevallani, hogy egyszemélyben kommunikálni bármilyen szenzitív közösségről nem ideális! Még akkor sem, ha saját tapasztalatokat osztok meg róluk a munkám során. Például attól még mert én roma vagyok, nem tudok a Magyarországon élő összes roma ember nevében kommunikálni és véleményt formálni. Akkor miért engedhetné meg ezt magának egy nem-roma?! Illetve a self-branding hosszútávon a szervezetben dolgozó csapatnak sem tesz jót, hiszen a szervezetet egy ember arcával azonosítják, így a csapattagok háttérbe szorulnak és munkájuk többnyire nem kap elismerést sem.

Ezek a céges tanácsok vezettek olyan szervezeti vezetők által üzemeltetett blogok megjelenéséhez is, aminek már a címétől dobok egy hátast. Blogok, blogposztok, egyszemélyes blogzilla jelenségek, akik egyéni tapasztalataikat általános szintre emelik és ezekből az egyoldalú tapasztalatokból következtetett tulajdonságokkal ruházzák fel a közösség összes tagját; továbbá akik kommunikációja mindent elsöprő erővel zúzza szét szenzitív csoportok reprezentációját, néha már-már vademberként jellemezve, egy arc nélküli, azonos tulajdonságú masszává gyúrva őket, azok érdekérvényesítő hangjaira fittyet hányva.

Hol van ilyenkor az a sokat emlegetett inklúzió és diverzitás? Én már annyira szeretném a  munkatársak és a közösség hangját is hallani, olvasni egy blogposztban, látni őket vagy találkozni velük egy díjátadón. Persze úgy látszik, hogy ez nagyon nehéz megérteni vagy inkább nem akaródzik, hiszen olyan súlyos felismerésekhez vezetne ami alapjában változtatná meg a már évek óta elismert szemléletet és „működő jó gyakorlatot”.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Loading…

0

Judit Párpercesek: Szabadság és Privilégium