in , ,

LoveLove LájkLájk Opre Roma!Opre Roma!

Elég volt a felelősséghárításból: útravaló pro-roma szervezeteknek

Judit blogposztja a romá közösségekkel kapcsolatos civil kommunikációról

Figyelem! Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy az alábbi iromány olvasása csak haladó, visszajelzést bíró olvasóinknak ajánlott. A most következő iromány önreflexióra és visszajelzésre érzékeny hatásai megzavarhatja olvasóink lelki nyugalmát! Ezért kérjük, csak fokozott óvatossággal, magas fokú odafigyeléssel és kisebb szünetekkel olvassa.

Nagyon sokszor halljuk és hangsúlyozzuk, hogy milyen fontos a megfelelő kommunikáció. Főleg akkor, ha nagy tömegekhez van lehetőségünk szólni. Hatalmas felelősség, mivel szemléletet és gondolkodásmódot is formál. A hallgatóságunk és követőink többsége nagyon lojális és megkérdőjelezés és kritika nélkül elfogadja, amit mondunk vagy írunk. Hiszen több éves munkánk során rendkívüli tapasztalattal rendelkezünk az adott “terepen”.

Mi romák sokszor látunk a közösségi médiában megjelenő személyes kis írásokat, történeteket, helyzetjelentéseket, tudósításokat, amik nem romák tollából, szájából jönnek és romákról szólnak. Van, hogy egyetértünk velük, de sajnos az esetek többségében azt érezzük és látjuk, hogy ezek nincsenek mindig teljesen rendben. Nem azért mert nem roma mondja vagy írja őket, hanem mert társadalmi problémákat etnicizálnak és a roma közösséghez társítanak, lekezelő, paternalizáló és általánosító hangnemet ütnek meg vagy finom rasszista elemek jelennek meg bennük. Ennek ellenére követők, emberek százai, ezrei olvassák ezeket az irományokat, azonosulnak velük és beépítik a gondolkodásmódjukba. 

Ha már sikerült felépíteni egy image-t és a követőink számából ítélve kvázi influenszerként funkcionálunk és kommunikálunk, azt remélnénk, hogy tudatában vagyunk annak a hatalmas befolyásnak és felelősségnek is, amit birtoklunk. Sajnos ez sok esetben nincs így. A felelősséghárítás és az önreflexió hiánya pedig, akarva-akaratlanul is nagyon nagy károkat okoz. 

Eszünkbe jutott-e már valaha,

  • hogy ne várjuk meg azt a pontot, amikor már valami problémás a kommunikációnkban? 
  • hogy megelőzzük a rossz kommunikációt és az legyen az egyértelmű és normalizált, hogy ha nem romaként a romákról írunk, kikérjük a véleményét, visszajelzését, megerősítését több roma szervezetnek vagy romáknak, akik szintén hasonló területen dolgoznak? 
  • hogy ne arra várjunk, hogy romák kezdeményezzenek párbeszédet velünk a romákról való kommunikációnkról, hanem mi kérjük ki a véleményüket azelőtt, mielőtt róluk kommunikálunk? 
  • hogy ne róluk beszéljünk/írjunk, hanem vonjuk be őket és velük együtt kommunikáljunk? 
  • hogy ha visszajeleznek, elgondolkodjunk rajta ahelyett, hogy támadásnak vennénk és védekezésből visszatámadnánk? 

Akkor is, ha szakmai és személyes tapasztalatainkról írunk. Miért? Mert ezeket a gondolatokat, tapasztalatokat megfogalmazni és úgy mondatokba önteni, hogy az megfelelően, méltóságteljesen és a romákat partnerként kezelve hangozzon, az elég nehéz munka. Egyedül senkinek nem megy! A lehetséges tudatalatti előítéleteinkről (unconscious bias), – amik tényleg mindenkinek vannak, – már nem is beszélve. 

Bizony a tudósítók többsége ismer roma szervezeteket, embereket, akiket meg lehetne kérdezni, nem is egyet! Csak ez meg sem fordul a fejükben. Nem gondolnak erre, mert annyira biztosak magukban és abban, ahogyan kommunikálnak. Hiszen több ezren adnak nap mint nap pozitív visszajelzést erről, csak megint azok véleménye marad ki a körből akikről éppen szó van (súgok: a romák).

És mi romák mit csinálunk? Először nem szólunk. Hallgatunk egy darabig. Aztán van az a pont, amikor még mindig nincs változás, de már kifogyóban van a türelem. Betelik a pohár és kiborul a bili és már nehéz szendvics visszajelzést adni (két pozitív visszajelzés között a konstruktív kritika).

Nagyon sok fogalom és jelenség van, ami Magyarországot még egyáltalán nem vagy csak kevésbé érte el. Ilyen például a Robin DiAngelo professzor által megírt fehér törékenység/érzékenység (white fragility). A fehér érzékenység, felháborodás, kényelmetlenség érzésére és azonnali védekezés, amelyet a többségi társadalom tagja/ fehér ember akkor tapasztal, amikor rasszizmussal, társadalmi egyenlőtlenséggel és igazságtalansággal kapcsolatos információval szembesül, visszajelzést kap vagy vitába keveredik. 

A professzor asszony egyik előadásakor, vegyes összetételű csoportjánál megkérdezte az afroamerikai résztvevőket, hogy milyen érzés lenne, ha a velük szemben elkövetett, elkerülhetetlen és tudatalatti rasszista megnyilvánulásokat szóvá tennék, és a másik fél mindezt kedvezően, a pozitív változás ígéretével fogadná? Ekkor az egyik válasz így szólt: „Forradalmi.” 

Nézzük, hogy fogadják itthon, ha visszajelzünk. Íme az általános reakció, amit kapunk:

  1. Számonkérés: 

„Ismered te ezt az ember? A munkásságát? Tudod te, hogy mégis kivel beszélsz?”

Mi ezzel a probléma? 

Ez a felkent félisten szindróma. Félistenek, akik leereszkedtek közénk, szentek és sérthetetlenek, tökéletesek és már-már megszólíthatalanok is. Mégis, hogy merészelünk alantas kis halandóként megkérdőjelezni és kritikát megfogalmazni a hasonló személyek felé? Örüljünk és legyünk hálásak, hogy feláldozzák az életüket azért, hogy a romákat segítsék! Micsoda hálátlan banda! Elképesztő… (irónia)

Persze, ne felejtsük el, hogy ezek az emberek ebből élnek, ezért kapnak pénzt és ők választották ezt a munkát… 

A hatalmi pozícionálás, alá-fölé rendelés és szerepek leosztása nagyon szépen látszik az ehhez hasonló reakciókból. Illetve van még két másik fogalom, amit itthon nagyon nem mernek még megemlíteni sem. Az egyik a fehér kiváltság/privilégium (white privilege) arra a tényre utal, hogy a többségi társadalomból jövő/ fehér embereknek olyan előnyei vannak a társadalomban, ami másoknak nincs. A másik a fehér fölény, felsőbbrendűség érzése (white supremacy), amit a példamondatok elég szépen visszaadnak… Na, de ezzel most már nagyon messzire mentem,  ezt még a magyar többségi társadalom nem képes befogadni. (Ez egosérüléssel, önreflexióval és sértettséggel járna). 

„Hol voltatok akkor amikor… bezzeg én ott voltam és csináltam…és nekem ez mennyire nehéz, te neked lövésed és tapasztalatod sincs róla.”

Ezek a reakciók már nem a munkáról szólnak, nem is arról az embercsoportról vagy helyszínről, amihez a munka kapcsolódik. Ezeknek a mondatoknak egy valami áll a középpontjában. ÉN. Öncél és kis nárcizmus ötvözve a hős szereppel és az elismerési vággyal. Persze mi örülünk, hogy vannak nem roma szövetségeseink, akik belső motivációt éreznek arra, hogy segítsék a roma közösségeket városban, vidéken, szegregátumban, terepen. Ilyenkor nem is a tudást, szakmai és személyes tapasztalatokat kérdőjelezzük meg! Elismerjük, értékeljük és nagyra becsüljük mindenki munkáját és annak nehézségeit. Viszont! Terepen dolgozni és erről kommunikálni/tudósítani két különböző dolog. Esetleges kritikánál azt kérdőjelezzük meg: 

  • Ahogy valamiről, valakiről ír, anélkül, hogy megmutatná előtte az érintetteknek. Vagy ne adj Isten, bevonná őket. Nem róluk, hanem velük közösen beszélgetne.
  • Ahogy zéró önreflexióval a kritikát személyes támadásként éli meg, bekapcsolja az önvédelmi mechanizmusokat, sértettség, támadás és ujjal való mutogatás lesz a vége.
  • Ahogy személyeskedik, minősít, számonkér, megkérdőjelez, érvényteleníti és semmissé teszi mások véleményét.
  • Ahogy hárítja a felelősséget, amit amúgy a publikus kommunikációjával felvállalt. 

Ahelyett, hogy elgondolkodna, átértékelné a helyzetet, nyitott maradna és megkérdezné, hogyan tudna jobban kommunikálni és miben kellene változtatni. Hatalmas a különbség. 

Térjünk ki a fehér megmentő jelenségére. A fehér megmentő, megváltó olyan személy, aki a MI csoportba tartozik, a művelt és kulturált, jól szocializált – általában többségi társadalom tagja/ fehér ember. Célja az ŐK vagy TI csoport a barbár, civilizálatlan – általában kisebbségi csoportból jövő emberek megmentése és a megváltó által képviselt egyetlen helyes értékrendbe való beillesztése. És hogyan is teszi mindezt?

  • Leereszkedik közéjük, neveli, edukálja, szocializálja őket, viselkedni tanítja őket, de a rendszert magát nem célozzak meg, fenntartja a status quo-t. Nagy nyilvánosság előtt egyedül képviseli azt bizonyos embercsoportot, róluk kommunikál, nem pedig velük. 
  • Az egyenrangúság nem cél, hiszen akkor a MI csoport elvesztené az erkölcsi, szellemi, kulturális fölényét. 
  • Autoritás a cél, a hatalom egyetlen ember kezében összpontosuljon. 
  • MI és TI vagy ŐK csoportok mentén kommunikál. Minden tudósítás és hír a MI megmentő szerepünkről szól, RÓLUNK, a mi nehézségeinkről, a mi elért eredményeinkről, a mi küzdelmünkről. A megmentett  csoport általános, egységes, arctalan masszaként jelenik meg, sokszor etnicizált problémákkal, amik a csoportra vonatkozó kulturális tulajdonságoknak vannak beállítva.
  • Nyomokban mártírkodást is tartalmazhat. 
  • Veszélyessége: sajnos a fehér megmentő nem ismeri fel magát ebben a szerepben. 
  1. Kioktatás: 

„Privátban jelezz vissza” „Ilyet te nem mondhatsz.” 

Ezt csináld, azt csináld, így csináld, úgy csináld. A számonkérésből jön a kioktatás. Sok ember a vezető, főnök, apa, anya szerepkörből nem tud kilépni és a hétköznapokban is szerepben ragad. Sokszor privát üzenetben javasolva utasít, tájékoztat. Észre sem veszi, hogyan kezel embereket, néha gyerekként, néha alkalmazottként ráerőltetve saját akaratát és nézőpontját. Annyira biztos benne, hogy az csak úgy jó, ahogy ő mondja.  Privátban, titkosan jelez vissza, hogy senki ne lássa, mert publikusan ciki vagy megszégyenítés lenne és támadásként jön le. Meg azt bevallani nyilvánosan, hogy esetlegesen tévedtünk vagy hibáztunk valamiben és akár bocsánatot kérni. Na, ahhoz kell a bátorság.  

Miért is gondolhatjuk ezt? Főleg, ha ezt egy közéleti személy közösségi média oldalán tesszük? Publikus visszajelzés egy ember cselekedetére miért egyenlő személyes támadással és az emberre irányuló bántással? A háttérben a vitakultúra hiánya, amikor érvekkel alátámasztva osztjuk meg nyilvánosan a véleményünket, kritikánkat (nem privátban) illetve az ego megkérdőjeleződése állhat. A posztkommunista országokban jelenség, hogy megmaradt az akkor megélt mentalitás és generációról generációra átadódott, tulajdonképpen belénk nevelték. Tekintélyelvűség és engedelmesség!  Igenis elvtárs! Gondoljunk csak bele, oktatás során is, a tanár szava szent és sérthetetlen. Tudása kikezdhetetlen és határtalan, mindig igaza van, sosem téved vagy hibázik. Meg persze sosem vallaná be, főleg nem nyilvánosan a diákjai és a tanártársai előtt. Ha esetleg mégsem tud valamiről, inkább bekamuzik valamit. Ha tévedett?! Akkor azt nem hogy privátban, sehogy nem lehet visszajelezni vagy a tudtára adni. 

Szóval csak privátban lehet párbeszédet kialakítani, ez a módi nálunk. Mi miért válasszuk mégis a publikus visszajelzést? Nem azért, mert támadni akarunk, kötekedünk, vagy tönkre akarunk tenni embereket. Nem is a lájkokra vadászunk. Normalizálni szeretnénk a publikus visszajelzés adást. Nem mellesleg, előttünk már nagyon sok roma visszajelzett, több tíz éve kérjük szépen, tisztelettel és privátban. Kezdeményeztünk párbeszédet (mert ez úgy lett normalizálva, hogy mindig tőlünk kell, hogy jöjjön, nekünk kell kezdeni). Folyamatosan erről beszélünk, de mégsem történik változás! Volt már minden, ígéretek, integrációs és felzárkóztató tervezetek, civil hálózatok, szakszervezetek stb. de a legtöbb esetben még mindig csak a morzsa jut a romáknak, meg a megvalósítás fázisa, civileknél, szervezeteknél is, csakúgy, mint a magyar kormánynál. Elég volt! Bár tudjuk, hogy sokaknak előnyösebb lenne, mi mégsem maradunk többet a privátság adta kényelmes térben.

Viszont, amik privátban jönnek, azok a támogatások, köszönetnyilvánítások, amiket azoktól kapunk akik egyetértenek velünk. Ezeknek nagyon örülünk. Sajnos, nyíltan kevesen állnak ki bátran mellénk. Pedig nekünk nagy szükségünk lenne a szövetségeseink hangjára és támogatására is. 

  1. Megkérdőjelezés:

„Te mit tettél le az asztalra?” „Nem dolgozol a terepen… Nincs ezen a téren tapasztalatod”

Érezhető a felsőbbrendűség (white supremacy) a kérdésekben? Ez a, “mert mit képzelsz ki vagy te” kategória. Mintha egy boksz mérkőzésen lennénk. Egy súlycsoport vagytok? Ha nem akkor húzzál azonnal ki a ringből! Már megint, hogy merészeled egyáltalán? 

Előre elnézést a vulgaritásért, de ez tipikus példája a f@szméregetésnek. Az győz, akinek nagyobb van? Az győz, akinek több iskolája van? Az győz, aki idősebb, mert azt feltételezzük, hogy az életkor az egyenesen arányos a tudással? Ki győz? Miért fontos egyáltalán egy vitában az, hogy ki és mit tett le az asztalra? Miért kell győznie valakinek?

Miért is kell folyamatosan igazolnunk és bizonyítanunk a szakmai tudásunkat és személyes élettapasztalatainkat ahhoz, hogy egyáltalán beleállhassunk egy vitába, ahol érveket sorakoztatunk fel? Ez a kérdés miért csak mindig egyirányú? Miért feltételezi azt, hogy aki kritikát gyakorol, az mindig csak a levegőbe beszél? Amíg mi nem személyeskedő kritikát fogalmazunk meg, nem a tudást, tapasztalatokat kérdőjelezzük meg, addig ez fordítva kritikára jövő reakciónál miért nem igaz?

Mi többségben még mindig a terepen születtünk, tisztában vagyunk a saját közösségünk társadalmi helyzetével és problémáival, számos ismerettel és tapasztalattal rendelkezünk, felismerjük saját privilégiumainkat is. A terepről jövünk, van közülünk, aki még most is helyi szinten dolgozik. Akik meg elhagyták a saját terepüket/telepüket azok a status quo-t szeretnék megbontani, a felsőbb szinteken lévő hatalmi játék ellen menni úgy, hogy szembesítik, emlékeztetik és felhívják a többségi társadalom tagjainak figyelmét a saját privilégiumaikra, előítéleteikre és felelősségére. Erre nem lenne lehetőségük a terepről, persze akkor mindenkinek kicsit kényelmesebb maradna a jelenlegi helyzete. Meg amúgy, az univerzum rendje is felborulna, ezért a romáknak a terepen, a nem romáknak meg a döntéshozók székében a helye.  

  1. Támadás: 

Önérzetesség

„Azért mert nem romák vagyunk nem is beszélhetünk, írhatunk romákról? Megtiltanád ezt nekünk?” 

Annyiszor találkozunk ezzel is. Fekete-fehér, jó-rossz gondolkodásmód, a két szélsőség. Vagy-vagy. Más köztes, opció nincs is. Emellett a védekező mechanizmusok is bekapcsolnak és a legjobb védekezés a támadás, igaz? Nyilván nem akarunk megtiltani senkinek semmit. Hiszen szólásszabadság van. Viszont ez a kérdés abból az állapotból indul ki, hogy mindenki egyenlő és ugyanabban a hatalmi pozícióban van. Viszont ez a feltételezés sajnos nem így van és ezt mind tudjuk. Ezért nem egyenlő eséllyel indulunk, mikor mondjuk a romák reprezentációjáról vagy ábrázolásmódjáról van szó. Nem vagyunk ugyanabban a hatalmi pozícióban, mikor a romákról való kommunikációról és a közösség megítélését formáló erőkről, lehetőségekről van szó. 

Személyeskedés, mártírkodás:  

„Lájkvadász, szájkaratés, illetékes kellemetlenkedő” „Te nem tudsz objektív maradni, meg túl érzékeny is vagy!” Miért minket támadsz? Mi segíteni akarunk! Nem elég bajunk van, még te is ellenünk vagy? Abba a kézbe harapsz, ami enni ad? 

Miért érvénytelenítik a véleményünket egy ilyen kifogással? Miért halljuk ezt vissza számtalanszor romaként? Miért szól nekünk különös fontossággal és nyomatékkal az objektivitás vs. szubjektivitás kérdés? Miért kell legitimálni és validálni újra és újra a véleményünket? Bárcsak a szereplési vágy és hírnévszerzés lenne a legnagyobb problémánk az életben. Nem ezek a céljaink. A hasonló személyeskedő, minősítő játszmákba pedig nem megyünk bele, mert ennél több tartás szorult belénk.

Mi a cél?  

  • elgondolkodtatás, átértékelés és önreflexió előremozdítása
  • elérni, hogy a párbeszéd ne mindig a romáktól jövő kezdeményezés legyen
  • romákról szóló kommunikáció átgondolása és megváltozása
  • romák bevonása a romákról szóló diskurzusba, narratívákba, projektekbe 

A visszajelzéseink a potenciális szövetségeseinkhez szólnak, mivel ott látunk reményt és lehetőséget a befogadásra. (eddig kevés sikerrel) A szélsőséges csoportoknak nincs értelme megcélozni, hiszen kritkánk süket fülekre találna és visszapattanna a falról. Lehet, hogy a célszemélynek nem mindig megy át az üzenetünk, de a mondanivalónk még így is elér a megfelelő emberekhez. Ez nekünk már megéri. 

És akkor elérkeztünk ahhoz, mit lehet tenni.

Tanulj magadról! Például töltsd ki egy tesztet, vagy kettőt, ezek segítenek az előítéleteid felismerésében. Olvass, kutass, szélesítsd a látókörödet, itt van pár ajánlott olvasmány (csak angolul, ami szintén sokat elárul)

  • Robin DiAngelo: White Fragility 
  • Reni Eddo-Lodge: Why I’m No Longer Talking to White People about Race
  • Ibrahim X Kendi: How to be an antiracist 

Továbbá fontold meg a következő szempontokat:

  • Kezdeményezz párbeszédet a társadalmi igazságtalanságok megfogalmazásakor.
  • MINDIG vond be partnerként az érintetteket.
  • Ne hagyd egyedül a romákat a rasszizmus elleni felszólalásban.
  • Menj bele a kellemetlenül nyílt beszélgetésekbe is. Ne hagyd, hogy társasági körödből megússzák a problémás megjegyzéseket, anélkül, hogy visszajeleznél nekik.
  • Oszd meg amit olvastál, tanultál barátaiddal, kollégáiddal, családoddal.
  • Ne vedd személyesnek a visszajelzést, és ne használd a kényelmetlenséget ürügyként. 
  • Ne kifogásokat keress, tagadj, vagy támadj.
  • Legyél nyitott, a visszajelzések fogadása a tanulási folyamat része.
  • A közösségi médiát arra is használhatod, hogy olyan eseményeken vegyél részt, olyan roma szakembereket és aktivistákat hallgass és találkozz, akik a közösségükben mozognak és elősegítik a változásokat.
  • Tudd mikor kell meghallgatni és megerősíteni. Oszd meg a roma emberek munkáját és perspektíváit a közösségi médiában. Az üzenetet a forrásból terjeszd, ne pedig egy nem roma ember lencséjén keresztül. Privilégiumod felerősítheti ezeket a hangokat.
  • Tudd mikor kell felszólalni. Nem mindig csak a romák feladata felszólalni igazságtalanság és rasszizmus ellen. Ha lehetőséget látsz erre, tedd meg te is. Szövetségesként a privilégiumod/kiváltságod eszközként szolgálhat olyan emberek elérésére, akik nagyobb valószínűséggel kapcsolódnak hozzád és hallgatnak rád.
  • Kölcsönös, partneri kapcsolatokat építsd ki, ahol az erődinamika nem azon alapszik, hogy valakit „megmentesz és felemelsz”, hanem, ahol épp annyit tanulsz a másiktól, mint amennyit átadsz neki.  
  • Nem elég, ha nem vagy rasszista. Legyél antirasszista.

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Avatar

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Loading…

0

A Meseország mindenkié kritikájából kiderül, milyen a rendes roma

Podcast: Világmegváltás sufnituninggal: a roma civil szerveződések görbetükre